Heath Ledger utolsó filmje, melyet a 2008 januárjában bekövetkezett hirtelen halála előtt forgatott -és sajnos befejezni nem tudott-, olyan történetet tár szemünk elé, amire titkon mindannyian kíváncsiak vagyunk: „A Doctor Parnassus egy igazi nagy mese, ami az egyik legalapvetőbb lélektani kérdést boncolgatja játékosan: mi történik, ha szembesülünk saját, legmélyebb vágyainkkal?”

A történet önmagában nem feltétlenül a legkönnyedebb módon tárja elénk a válasz keresését, hiszen Doctor Parnassus az ördöggel paktál az örök élet érdekében, amit öregen kell élnie egészen addig, amíg szerelmes nem lesz. Ekkor Lucifer felajánlja számára a fiatalság lehetőségét, de csak abban az esetben, ha odaadja születendő gyermekének lelkét, amikor az 16 éves lesz. Valentina éppen betölti a tizenhatot, amikor találkozik a Ledger által játszott férfival. A többit pedig képzeljük utána (vagy nézzük meg).

Személy szerint nem láttam még Terry Gilliam filmjét, ami állítólag kismilliószor jobb fantasy, mint James Cameron Avatar-ja, de nem is ezért érdekel. A téma, ami oly sok embert megihletett már, számomra megunhatatlan. Miután magam is keresem a válaszokat, minden lehetséges eszközt igénybe veszek ezek megtalálására. Az mondják, hogy nem véletlenül kerülünk kapcsolatba információkkal, nem véletlenül váltanak ki érdeklődést belőlünk helyzetek, események, helyszínek, témák. Ezek mind információhordozók számunkra. Talán az is egyidős az emberiséggel, hogy szeretnénk rájönni a valóra váló álmok rejtélyére, mert mi is profin akarjuk művelni, hibákat nem elkövetve…mindenki! Én is, ezért a Doctor Parnassus- nak járó kitüntetett figyelem részemről.

A legtöbb művész a jóság ellenpontján elhelyezkedő gonoszságon keresztül próbálja érthető, emészthető formában elénk tárni a válaszokat. Hogy jó- e ez így, arra mindenki maga adhatja meg a válasz, mindenesetre így értelmezhető a legtöbbünk számára. Mi lenne, ha szembe kellene nézni a saját vágyainkkal? Tudjuk- e egyáltalán, hogy mik is azok valójában? Mit szólnánk, ha kiderülne a legborzasztóbb dolgokról is, hogy mi vagyunk a felelősek a megtörténésükért? Tudnánk- e, akarnánk- e változtatni? Jobbá tenni, hegyeket megmozgatni? Fontos kérdések, nem is tudjuk, hogy mennyire, és nem is biztos, hogy szembe akarunk nézni velük, pedig tapasztalatom szerint rossz még nem sült ki abból, ha megtesszük.

A művészek önkéntelenül is segíteni próbálnak saját fantáziájukat felhasználva, egy jobb élet reményét felvázolva, amit mi csodálattal nézünk, olvasunk, hallgatunk, aztán szépen lassan továbblépünk, mert ugye a „realitás”…Pedig lehet, hogy nem kellene? Építkezni volna jó minden egyes apró válaszból, amit tőlük kapunk; minden egyes hasonló témát boncolgató történetből, mert segíthet nekünk, ha hagyjuk…

Szeretném, ha a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma is ebbe a kategóriába tartozhatna!

Az idézet ebből a kritikából való.

Trailer

Mikor elindítottam az Álomgyárat még nem tudtam, hogy idehaza mennyire gondolkodnak hozzám hasonlóan az emberek, de jó látni, hogy rengetegen reménykednek. Jó látni azt is, hogy a figyelem, amit az álmoknak, illetve azok megvalósulásának szentelek, szépen sorjában ehhez szervesen kapcsolódó témákat, embereket, közösségeket vonz magához. Nyilván ez a legtöbb ember számára nem újdonság, én mégis örömmel tapasztalom a jelen helyzet pozitívabb hozadékát az elmúlt évek tapasztalata után.

2010 szuper lesz; áll a Facebook- on létrehozott rajongói közösség szlogenjében, illetve nevében. A napról napra bővülő közösség tagjai (jelen pillanatban 2300 fő fölött) úgy tűnik, megingathatatlanul hisznek valami jóban, abban, hogy 2010 végre sokkal több pozitív változást hozhat az emberek életébe, mint az elmúlt évek. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire -jó értelembe véve- meglepő, hogy milyen sokan csatlakoznak egy-egy ilyen csoporthoz, mindenki a maga módján reménykedve valami jóban, hiszen sem a kezdeményezések jellege, sem a benne örömmel résztvevő emberek száma nem volt idáig jellemző kis hazánkra. Lehet a véletlennek tulajdonítani mindezt, én azonban érzékelek egyfajta jóra való éhségérzetet, ami megteremti magának az ilyen és ehhez hasonló szerveződéseket.

Az sem véletlen, hogy a rajongói klub alapítói a sikeres emberek táborából kerültek ki, mivel ez a lelki állapot indukál egyfajta határozottabb odafigyelést a jó dolgokra. Ebben az állapotban az ember szociális érzéke is kifinomultabb lehet, ha kellő mennyiségű empátiát generáltak a múlt történései. Mutathat számunkra még valamit, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, hogy a remény vagy legalább a bizakodás eljuttathat minket is arra a helyre, ahol most ők vannak.

A 2010 szuper lesz létrehozói azok közé az emberek közé tartoztak a Facebook oldal elindulását megelőzően is, akik belső ösztönükre hallgatva hirtelen, ámbár nem véletlen ötlettől vezérelve valósították meg álmukat: két sikeres üzletember egy oldalkocsis motoron fedezi fel Magyarországot. Erről szól blogjuk is, a Pannónia 3 keréken, melyen videókkal, beszámolókkal mutatják be kis hazánkat és persze magukat, egy egész sereg segítőkész ember jóvoltából. Ízlés szerint persze lehet egyszerűen hobbinak nevezni, amit művelnek, de azt hiszem, ezt nem lehet ennyivel lerendezni. Ők valóra váltanak! Ezért ajánlom mindenki figyelmébe őket és minden hasonló kezdeményezést. Mások sikerében történő elmerülés rengeteget tehet hozzá a személyes valóságunk jobbá tételéhez, ha nem az irigykedés oldaláról közelítjük meg.

Ma hajnalban. Ilyenkor minden szó, mondat idétlenül hat, a hozzátartozók, az emberek, akik bármilyen formában gondoltak rá, próbáltak részt venni felépülésében értelmetlennek érzik a végkifejletet. Ilyenkor mindenki elgondolkodik, hogy van- e értelme bármiben is hinni, remélni, energiát fektetni abba, amit igazán szeretnénk elérni, hiszen ezekben a helyzetekben kérdőjeleződik meg minden, amit vágyaink valóra válásával kapcsolatban gondolunk.

Vannak olyan dolgok, amin nem tudunk változtatni, és bár tudom, hogy jelen pillanatban ezt a legnehezebb befogadni, a lényeg talán mégis valahol itt keresendő. Azon nem tudunk, hogy Niki elment, azon viszont igen, hogy nem valami vagy valaki hibáztatásban keressük a megoldást. Azon nem, hogy ez az álom nem vált valóra, azon viszont igen, hogy ezekben a helyzetekben ezt nem vesszük általános érvényűnek minden vágyunkkal kapcsolatban. Azon nem, hogy a halál egy olyan tény, amit egyikünk sem kerülhet ki az életben, azon viszont igen, hogy mit gondolunk róla. Azon nem, hogy a gyász hangulata megjelenjen, azon viszont igen, hogy mennyire segítünk magunkon, azokon, akik itt maradtak. Hogy mennyire tudunk a jövőbe tekinteni, és azt mivel töltjük meg.

Azon igen, hogy elhisszük, mindenki megtett mindent; hogy kell valami céljának lenni, amit most még nem láthatunk. Hogy a végtelen űr és hiány érzése helyett megpróbáljuk megkönnyebbíteni a lelkünket, feltölteni a szép emlékekkel, így őrizve meg valami fontosat a szerettünkből. Hogy tudjuk- e annyira értékelni magunkat és másokat, hogy ezt adjuk át és ki magunkból.

Miért történnek ilyen katasztrófák? A válasz nem olyan bonyolult. Niki elment és ezen nem tudunk változtatni, de azt észrevehetjük, hogy mennyi ember próbált segíteni, hogy mennyi pozitív energia összpontosult köré. Ismerősök és ismeretlenek fogtak össze Niki segítségével. Az ő története is, mint minden más felkavaró dolog az életben egyfajta katalizátor; rólunk mond el valamit. Ha értelmet kell hozzáadni ezekhez a fájdalmas történésekhez, akkor azt biztos ide kell sorolni, hogy ilyen helyzetekben felismerhetjük önmagunk szebb oldalát, az összetartás képességét, azt, hogy van még remény, van kiút minden rosszból, ha képesek vagyunk ilyen szépséget alkotni közösen.

Minap írtam Nikiről. Történetének folytatása sajnos egyelőre a várakozásról szól; állapota stagnál, de szerencsére nem romlott. Jelen pillanatban is lélegeztetőgépen van, keringését is „motorok” tartják normális szinten. Családtagjai egy üzenetet írtak, arra kérnek, hogy holnap (január 17- én) 9 órakor egy közös „odagondolásban” (imában, összpontosításban kinek mi) vegyünk részt.

Hátha az összpontosított energia adhat egy pozitív löketet a gyógyulásnak...