A teljes jó szándék és segíteni akarás vezérel a jelen pillanatban. Reménykedem abban, hogy az események megosztása szélesebb körben többet adhat hozzá a pozitív végkifejlethez. Egy kedves ismerősöm testvéréről szól a mai történet, utólagos engedelmével felvázolva a kialakult helyzetet. Nem kaptam felhatalmazást arra, hogy Niki történetéről beszéljek, de bízom benne, hogy a szolidaritás képessége minden emberben benne van, azok közül pedig, akik olvassák előhívható és aktivizálható, ami most nagyon sokat számíthat.

Bár személyesen csak egyszer találkoztam Nikivel, a mostani helyzet arra késztetett, hogy mindettől függetlenül személyes ügyként kezeljem az ő, illetve családjának történetét, ugyanis Niki állapota válságosra fordult a jelen pillanatra. Ő az egyike annak az 5 kismamának, akit tavaly év végén H1N1 fertőzéssel vittek kórházba. Születendő gyermekét a 7. hónapban császármetszéssel kellett világra segíteni még aznap, szerencsére Botond a körülményekhez képest jelenleg is jól van. Niki viszont életveszélyes állapotban volt, akkor az orvosok 30-40%- ra becsülték túlélési esélyét. Belső szervei egymás után mondták fel a szolgálatot, lélegeztető gép segítségével tudták életben tartani. Ismerősöm ekkor fordult segítségért a barátaihoz, ismerőseihez az interneten, és kért meg mindenkit, hogy legalább egy imát mondjunk el érte. Mivel hiszek abban, hogy egy közösség sokkal többet tud tenni bármiért, mintha az egyén egyedül próbálkozna, így természetesen a magam módján a gyógyulását kívántam.

Azt mondják bármilyen vágy, álom megvalósulása akkor kerülhet igazán közel az emberhez, ha abba tudja beleélni magát, amit szeretne. A legtöbben sajnos általában fordítva csináljuk ezt, hiszen bármennyire is szeretnénk elérni valamilyen állapotba, azt a hiány oldaláról közelítjük meg. Betegek vagyunk, és ekörül forognak a gondolataink. Ha valaki gyógyulni szeretne, a számára hatásos gyógymód alkalmazása mellett, többet tehet egészsége érdekében azáltal, hogy a vágyott állapotot idézi fel szemei előtt. Ilyenkor persze ez egyenlőnek tűnhet a Mount Everest megmászásával, hiszen a fájdalmas tünetek elfeledtetnek velünk bármilyen kellemesnek mondható állapotot, mégis a jobb pillanatokban vágyott egészség, ennek átélése, a felidézett képek arról, hogy mi mindent tehetnénk és kell tennünk még ahelyett, hogy az ágyban fekszünk, pszichésen az öngyógyítás leghatékonyabb formája. Úgyhogy én önkéntelenül is ebből a kiindulópontból közelítettem meg a helyzetet, és próbáltam meg egészségesnek látni Nikit.

Az orvosok hatékony munkája, Niki belső akarata a gyógyulásra reményteli folyamatokat indított meg. A család, barátok, ismerősök enyémhez hasonló formájú segítő szándéka és vágya is remélhetőleg hozzájárult ahhoz, hogy december közepére állapotában javulás állt be. Akkor a család egyetlen vágya az volt, hogy a karácsonyt már együtt ünnepelhessék otthon. Bár ezt az ünnepet még a kórházban kellett töltenie, december 31- én hazatérhetett. Akkor így írt ismerősöm: „Onnan visszatérni, ahol ő járt, olyan csoda, amiben nem sokszor lehet részünk életünk folyamán. Köszönöm mindenkinek a sok pozitív energiát, imádságot és támogató szót. Mindenkinek, akik imádkoztatok húgom felépüléséért, akik gyógyító energiákat küldtek segítségére, akik fohászkodtak érte vagy akár csak akartátok, hogy rendbe jöjjön - én hiszek ennek a sok pozitív energiának jótékony hatásában.”

Üröm az örömben, hogy január 4- én Niki visszakerült a kórházba, légmellet kapott és ismét lélegeztető gépre került. Csak a remény maradt, hogy ez egy átmeneti megtorpanás a gyógyulási folyamatban, de a mai napon ismét levelet kaptam ismerősömtől. Még egyszer kéri a segítségünket. Még több energiára, imádságra, vágyra és összpontosított kívánságra van szükség, hogy Niki állapota ismét javulásnak induljon. Ha a keringését nem sikerül stabilizálni, sajnos a legrosszabbtól kell tartani. Ezért született meg ez a bejegyzés most az Álmogyárban.

Én a magam részéről így próbálok még egy kis pluszt hozzátenni a történethez. Hátha azok közül, akik olvassák, ha csak erre az időre is, de foglalkoznak Nikivel; ha csak egy pillanatra is, de eszükbe jut valami jót kívánni neki. Nem kell több csak ennyi! Minél többen tesszük ezt sajnálkozás helyett inkább a jóra gondolva, annál nagyobb energia összpontosulhat körülötte. Azt mondják: „egységben az erő”. Ezért gondolom, hogy talán segíthet!

Ismerősöm annyit írt még: „csak egy cseppnyi remény maradt”. Adjunk hozzá mi is egy „cseppel”!