Heath Ledger utolsó filmje, melyet a 2008 januárjában bekövetkezett hirtelen halála előtt forgatott -és sajnos befejezni nem tudott-, olyan történetet tár szemünk elé, amire titkon mindannyian kíváncsiak vagyunk: „A Doctor Parnassus egy igazi nagy mese, ami az egyik legalapvetőbb lélektani kérdést boncolgatja játékosan: mi történik, ha szembesülünk saját, legmélyebb vágyainkkal?”

A történet önmagában nem feltétlenül a legkönnyedebb módon tárja elénk a válasz keresését, hiszen Doctor Parnassus az ördöggel paktál az örök élet érdekében, amit öregen kell élnie egészen addig, amíg szerelmes nem lesz. Ekkor Lucifer felajánlja számára a fiatalság lehetőségét, de csak abban az esetben, ha odaadja születendő gyermekének lelkét, amikor az 16 éves lesz. Valentina éppen betölti a tizenhatot, amikor találkozik a Ledger által játszott férfival. A többit pedig képzeljük utána (vagy nézzük meg).

Személy szerint nem láttam még Terry Gilliam filmjét, ami állítólag kismilliószor jobb fantasy, mint James Cameron Avatar-ja, de nem is ezért érdekel. A téma, ami oly sok embert megihletett már, számomra megunhatatlan. Miután magam is keresem a válaszokat, minden lehetséges eszközt igénybe veszek ezek megtalálására. Az mondják, hogy nem véletlenül kerülünk kapcsolatba információkkal, nem véletlenül váltanak ki érdeklődést belőlünk helyzetek, események, helyszínek, témák. Ezek mind információhordozók számunkra. Talán az is egyidős az emberiséggel, hogy szeretnénk rájönni a valóra váló álmok rejtélyére, mert mi is profin akarjuk művelni, hibákat nem elkövetve…mindenki! Én is, ezért a Doctor Parnassus- nak járó kitüntetett figyelem részemről.

A legtöbb művész a jóság ellenpontján elhelyezkedő gonoszságon keresztül próbálja érthető, emészthető formában elénk tárni a válaszokat. Hogy jó- e ez így, arra mindenki maga adhatja meg a válasz, mindenesetre így értelmezhető a legtöbbünk számára. Mi lenne, ha szembe kellene nézni a saját vágyainkkal? Tudjuk- e egyáltalán, hogy mik is azok valójában? Mit szólnánk, ha kiderülne a legborzasztóbb dolgokról is, hogy mi vagyunk a felelősek a megtörténésükért? Tudnánk- e, akarnánk- e változtatni? Jobbá tenni, hegyeket megmozgatni? Fontos kérdések, nem is tudjuk, hogy mennyire, és nem is biztos, hogy szembe akarunk nézni velük, pedig tapasztalatom szerint rossz még nem sült ki abból, ha megtesszük.

A művészek önkéntelenül is segíteni próbálnak saját fantáziájukat felhasználva, egy jobb élet reményét felvázolva, amit mi csodálattal nézünk, olvasunk, hallgatunk, aztán szépen lassan továbblépünk, mert ugye a „realitás”…Pedig lehet, hogy nem kellene? Építkezni volna jó minden egyes apró válaszból, amit tőlük kapunk; minden egyes hasonló témát boncolgató történetből, mert segíthet nekünk, ha hagyjuk…

Szeretném, ha a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma is ebbe a kategóriába tartozhatna!

Az idézet ebből a kritikából való.

Trailer