Érdekes beszélgetésben volt részem hétvégén, ahol három barátom közül ketten is elgondolkodtatóan nyilatkoztak az Álomgyárról. Mint kiderült, mindkettejüknek rá kellett jönnie a blog felhívása alapján, hogy ha meg kellene fogalmazniuk mi is az ő álmuk, hát nem igazán tudnának mit válaszolni erre. Persze apróbbnak nevezhető vágyak vannak, de önmegvalósításukkal kapcsolatban nem tudnának mit mondani.

Vajon mindenki így van vele? Egyelőre olvasói levél még nem érkezett, úgyhogy elképzelhetőnek tartom, hogy mindannyian hasonló cipőben járunk. Illetve felvetődik az a kérdés is: miért gondoljuk, hogy arra a kérésre, hogy beszéljünk bármilyen álmunkról, a legnagyobb, a legszebb, a legtökéletesebb megemlítése jöhet csak szóba. Álom nem csak az, ha pontosan tudjuk, hogy kik akarunk lenni az életben. Ide tartozik bármi, amit ezen kívül is meg akarunk valósítani. Semmi sem snassz, és nem kell senkit sem túlteljesíteni, egyszerűen csak beszélni róla.

Úgy tűnik visszaigazolást kap valamilyen szinten az az elmélet is, hogy nem tanítottak meg minket ezekről gondolkodni és beszélni sem tökéletesen, ezért inkább nem is tesszük. Ha túl aprónak véljük olcsónak, semmitmondónak vagy jelentéktelennek ítéljük, illetve, ha túl nagynak gondoljuk, úgy érezzük a másik ember kinevet, elítél vagy önteltnek tart minket. Ilyen és ehhez hasonló gondolatmenetek, illetve az, hogy ezekből fakadóan nem is nagyon vesszük figyelembe belső késztetéseinket bennünk tartja, bármiről legyen is szó.

Mindenesetre én azt válaszoltam erre, hogy ha ők ketten egyáltalán elgondolkodtak ezen a kérdésen, akkor az Álomgyár már teljesített egyfajta küldetést. Ha bárki más is a barátaimhoz hasonló cipőben jár, akkor én már örülök, hiszen az egyik célja ennek az egésznek pontosan az, hogy legalább foglalkozzunk álmainkkal.

Úgyhogy továbbra is arra biztatnék mindenkit, írja le álmát, álmait, legyen szó akármiről; vagy egyszerűen csak ossza meg mindenkivel meglátásait a témákkal kapcsolatban!

Azt mondják, teljesen mindegy, hogy mi az, ami segít minket, ami egy kis megkönnyebbülést hoz a nehezebb pillanatokban, a lényeg ennek az érzésnek az elérése, ha szeretnénk valóra váltani álmainkat. Minden embernek más a befogadóképessége, más hívószavakra kapja fel a fejét; két nagy halmaz különíthető el, ha az árnyalatokat most nem figyelem: vannak realisták, akiknek feláll a szőr a hátán az ezoterikus gondolatmenetektől, emberektől, illetve vannak maguk az ezoterikusan gondolkodók. Míg az előbbi csoportba tartozó embertársainkban a legjobb esetben is mosolygást vált ki a gondolat, hogy minden, ami körülvesz bennünket rezgésekből áll beleértve a saját életünk történéseit is, addig az utóbbi közösségben ezek elfogadott eszmék. Azonban szerencsére mind a két oldalon állók egyformán kellemes érzéseket táplálnak, ha a vágyainkról, azok megvalósulásának lehetőségéről esik szó. Az Álomgyár átmenet próbál lenni, olyan hely, ahol mindenki megtalálja a magának megfelelő gondolatokat a saját nyelvére lefordítva, hiszen az álmok, az álmodás képessége mindenki számára adott. A cél maga, hogy körülményeinktől, hitvallásunktól függetlenül többet foglalkozzunk ezekkel.

Jellemzően az ezoterikusan gondolkodók oldaláról érkezett idáig támogatás az Álomgyárat illetően, gondolok itt például a „Freespirit” két cikkére, és a tegnapi délután folyamán ismét innen kaptam segítséget.

Vonzó Vera már jóval korábban létrehozta a „avonzastorvenye.hu” nevű weboldalt, minthogy én megjelentem volna a blogszférában. Itt a spiritualitásra nyitott embertársaink találhatják meg a számukra fontos témákat, azokat a legteljesebb mértékben körüljárva, minden nyitott ember számára érthető, emészthető formában tálalva; tegnapi bejegyzésében pedig említést tett az Álomgyárról, és miután minden támogatás jól jön egy induló kezdeményezéssel kapcsolatban, hálás köszönettel tartozom neki!

Mint, ahogy végtelen hálával tartozom egyik kedves és rendkívül tehetséges barátomnak, aki a rólam szóló, ugyancsak a héten megjelent posztjában szintén külön kiemelte az Álomgyár blogot. Az „Apád nem volt üveges!”, illetve az „ágy-asztal-tv” internetes napló megalkotója nem csak írásban, a témákkal kapcsolatos elkötelezettségében, hozzáértésében tanúsítja tehetségét, hanem elképesztően gyönyörű ólomüveg alkotásaival, és egyedi világot tükröző, meglepő festményeivel is hozzájárul mindnyájunk jobb, nyugodtabb és szívmelengetőbb életviteléhez.

Köszönet nektek!

Idén január 17- én jó irányba szállt a füst a Zala megyei Óhídon. 2003 óta minden évben egy több mint tíz méter magas máglyát raknak a faluban élők, ennek meggyújtásával űzik el a telet és köszöntik az újévet, továbbá füstjének iránya jelzi számukra az aktuális év jellegét. Tavaly kelet felé szállt az akkori széljárásnak megfelelően; nem tudom, hogy ki hogy van vele, de szerintem nem is volt egyszerű év. 2010- ben viszont a nyugati irányt választotta, mely az Óhídon letelepedett olaszok szerint szerencsét, könnyű évet jósol. Ők honosították meg ezt a népszokást a 600 lelket számláló faluban, amihez az ott lakók szívesen csatlakoznak, hiszen amellett, hogy ez a település legnagyobb eseménye, faipari cégük egyben a helység legtöbb (72) embert foglalkoztató munkahelye is.

Ha lehet hinni ezeknek a népi megfigyeléseknek, idén még inkább érdemes bátran belevetni magunkat álmaink megvalósításába. Tetszik, hogy egyre több helyről érkezik hasonló információ, hiszen semmi más nincs akkora hatással ránk ebben a témakörben, mint a pozitív megerősítések. Ezek tömege jótékonyan hat a tudatalattinkra még akkor is, ha nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget. Talán a véletlen, talán a megszaporodó vágy a pozitív változásokra generálja ezeket, mégis ad valamiféle bizakodást, ami megdöbbentően sokat számít, ha el akarunk érni valamit.

Kapcsolódó videó itt.

Valószínűleg sokan emlékszünk a tavaly január 15- én a Hudson folyóba szerencsésen landolt repülőgépre, illetve a számtalanszor játszott képsorokra a tévéből. Már önmagában csodának számít, hogy Chesley Sullenberger pilótának épségben sikerült vízre tennie a US Airways 1549- es járatát és utasait, az viszont már a leghihetetlenebb romantikusfilmekbe illő történet, hogy a gépen utazók közül ketten ebben az embert próbáló helyzetben találták meg a szerelmet.

Az észak Karolinai Laura Zych szerelmét Ben Bostic- ot a repülőn ismerhette volna meg, ha az élet nem ennyire különleges módon hozza össze őket. Mint minden mesébe illő történet, ez sem indult könnyen: „Bár nagyon megtetszett, mikor felszállt, három sorral előrébb ült, így esélyünk sem volt beszélgetni. Ha nincs a kényszerleszállás, valószínűleg nem szeretünk egymásba.”- mondta Ben.

A szövevényes és szerteágazó szálak még ekkor sem segítették őket, hiszen két különböző mentőcsónakban hagyták el a helyszínt, hogy egy hónappal később a 60 minutes: Reunion Show című tévés műsor keretein belül láthassák újra egymást, és ilyen formán hozza őket össze a sors; a végzetesen szerelmes pillanatok kiváltó oka mégis a szerencsés szerencsétlenség. Egy éve vannak együtt. Laura elmondása szerint nagyon sok mindenben másképp gondolkodnak ma már. Arról is beszélt, hogy azóta mindennapjukat úgy élik, mintha az utolsó lenne.

Ez van, ilyen a szerelem akár a lehető legfurább, legkülönlegesebb úton találhat ránk, olyanon, amire végképp nem számítanánk. Lehet rossz kedvünk vagy rossz napunk, hetünk, évünk, teljesen mindegy…sohasem tudhatjuk, hogy mikor jött el az ideje.

És, hogy mi vezet addig az időpontig? Mára már annyi segítő szándékú információban tobzódhatunk, amire talán nincs is szükségünk, hisz a legtöbbjük egy dologról szól: hidd el, hogy megérdemled. Én pedig a bejegyzés témájából fakadóan annyit tennék még hozzá: minden görcsölés nélkül hagyd, hogy olyan formán érkezzen meg, ahogy akar!

Tények-riport